Vérbeli tanár-egyéniségként is ezt képviselte: legyen szó oboa-, kamarazene-, zenesztétika-vagy bármilyen egyéb óráról, a tevékenység tárgya, a minőségigény, a zenei világkép egy és oszthatatlan! Tudta, hogy akár az egyetemen, akár a Kodály Központ pódiumán, akár rádióműsort vezetve, vagy bármilyen nyilvános–privát körben zenéről magyarázva ugyanazt kell képviselnie az épp odaillő formában. Ugyanígy: tanítványait is törekedett holisztikusan értelmezni, nyűgjeiket és értékeiket minél árnyaltabban rendszerbe foglalni, hogy valóban segíteni tudja fejlődésüket. Alapvető derűjéből, toleranciájából csak érdektelenséggel, kívülállással, primitívséggel lehetett kibillenteni. 

 

Pontosan tudta, mit vesztett az európai zeneművészet a valamikori mester–tanítvány viszony felszámolásával: együtt kellene élni a hallgatókkal – hangoztatta újra és újra. Hogy a felsőoktatás, ezen belül a művészetoktatás épp ellenkező irányba halad évtizedek óta, nem az ő tragédiája, csupán megszenvedni volt kénytelen. Építkezni próbált, amikor és ahogyan csak lehetett: ahogy a hozzá közel állók láthatták, miként építi, fejleszti kétkezi munkával egy életen át saját házát, kertjét, ugyanúgy keresett új és új építkezési lehetőségeket a zenében. Végtelenül taszította a nálunk kiirthatatlan feudális attitűd, függelmi rendszer, másokra mutogatás, tanult tehetetlenség. Vérbeli polgárként jól látta: kinek-kinek a maga köreiben, kreatívan együttműködve kellene megoldania, amit lehetséges. A néhányak egyikeként meghatározó szerepe volt abban a folyamatban, amely a nyolcvanas évek ásatag struktúráitól a Művészeti Kar megszilárdulásáig vezetett. Persze ő képzőművészek és zenészek egymás felé fordulását képzelte el, nem permanens adok-kapok játszmákat; valódi műhelymunkát, nem adminisztrálható paraméterekre redukált „minőségbiztosítást”; a zene iránt mélyen elkötelezett hallgatókat, nem a rendszer által a formális teljesítés felé lökdösött kredit-zsonglőröket; a hallgatók és oktatók órákon kívül is épülő szoros kapcsolatát, nem pedig tanítványaik által hajkurászott, ágas-bogas karrierjük építése szüneteiben fel-felbukkanó kollégákat. 

 

Az élet körülöttünk gyökeresen más lett, ő azonban kitartott elvei mellett. Ezért szerették, szerettük oly sokan. Miközben búcsúzom tőle, egyre világosabb, hogy értékrendjéből, gondolkodásmódjából mennyi mindennel azonosultam. Van, amivel példájából fakadóan, van, amivel már azelőtt, hogy megismertem. Tudom, hogy sokan mások – kollégái, tanítványai – ugyanígy felfedezték vagy fel fogják fedezni őt önmagukban. Ez a biztosítéka annak, hogy immár nem a megszokott módon, de továbbra is köztünk legyen.”